A vírus miatt igen megemelkedett félelem faktor és ezzel összefüggő pesszimizmus vajon tényleg életünk alapeleme-e?
Megfigyelhető, hogy mindenki figyelemre vágyik. Ez a figyelem lehet családban, munkában vagy más közegben is fellelhető, de mindenképpen meg kell jelenjen, mert az ember társas lény, szüksége van visszajelzésre.
Erre nagyon jó példa a like jelenléte. Megfigyelhető, hogy van, aki attól lesz boldogabb, ha a napi bejegyzéséhez like-t is kap. Ez így normális. Ugyanis az online életben ez a figyelem megnyilvánulási módja. A lényege, hogy VALAKI figyelt ránk, azzal, hogy látta amit feltöltünk, beírunk.
Azonban az is észrevehető, hogy az emberek hamarabb sajnálkoznak, mint gratulálnak. Ennek oka, egy külön tanulmány lehetne, de röviden annyit mondhatunk, hogy az ember genetikai "segítek" ösztöne a bajba jutott emberre fókuszál. Akinek minden rendben megy az életében és csak a boldog események gazdagítják az életét, azzal nincs mit kezdeni. Az ösztönös segítségre nincs szüksége. Egy faramuci helyzet alakul ki, hiszen ezen gondolat mentén nem lenne szükség a közelünkben lévő emberekre, mert a jóban nem kell a részvétel, nem érzik a "segítők" a szükségességüket. Így ők is beleesnének a figyelem hiányba, amivel egyébként is küzdünk. A másik téma pedig az, hogy mikor örül a kövér, ha nála kövérebbet lát, ami szintén azt generálja, hogy ha egy segítségre szoruló embert látunk, magunkat magasabb szintre helyezzük, egy pillanatnyi káröröm-morzsáért.
Tehát ha segítek, azzal érzem, hogy figyelmet adok, amivel kapok is, ha meghallgatnak, és ha panaszkodok, szintén figyelmet kapok a segítőtől. Ez a jó-jó üzlet.
Az alap téves hiba, hogy azt gondoljuk, csak pesszimizmussal tudunk kiharcolni végső pozitív érzelmet generáló figyelmet. Elsőkörben ugyan leginkább sajnálatot, de ez valahol egy pozítiv együttérzést hagy maga után. Talán még azt is gondolhatnánk, hogy szeretnek, mert sajnálnak, a "foglakoznak velünk" érzését keltheti. Ez szerintem a tudatalatti pesszimista optimizmus.
Azonban ha a boldogságomról mesélek, a sok jóról ami engem ért, az nem vált ki figyelmet pozitív értelemben, mert "de jó neked" és már át is lapoznak rajtam, vagy a negatív irigykedés jelenik meg. Ezt persze még tudja fokozni az a jelenség, hogy ha netán mégis felfigyel rám valaki, akkor a "miből van neked", "mutasd meg" vagy "adjál" effektus is beköszön. Tehát a jóhírek terjesztésével, mások - pesszimista mércével - dicsekvéssel, csak a negatív érzések ömlenek a nyakunkba.
Már látjuk, hogy a tétlenség bajnoka a pesszimuzmus. Könnyű és kéznél van, semmit nem kell tenni érte. Ami a kényelmes világunkban egy öngeneráló folyamat. Hiszen a kényelem egyenlő a tétlenséggel.
Az optimizmus azonban kezdeti befektetést igényel. Ki kell állni és a viharral szembe pisilni, küzdeni és bizonyítani, kemény munkával kiharcolva elérni valamit.
A pesszimizmus hangos, az optimizmus csendes.
Az optimista azt gondolhatja, hogy ha már sikerült a saját életét gatyába rázni, kinek kell egy újabb gond, hiszen ha csak hallgat és megfigyel, kimarad mindenből, és és a fentieken túl az antiszociális cimkét is kap.
Szerintem ne adjuk fel, keressük a kiutat és a hasonló társaságot.
A remény hal meg utoljára.
Kedves pesszimisták, dönthetsz, semmi nem kőbevésett.
Kedves optimisták, ez is egy feladat, tessék megoldani!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése